Esquire Theme by Matthew Buchanan
Social icons by Tim van Damme

26

Jan

A hobbit: Váratlan utazás (The Hobbit: An Unexpected Journey) 2012

Bevallom őszintén, nem olyan túlzottan hatalmas kedvvel indultam el megnézni ezt a filmet, egyrészt amiatt, mert más sok emberrel beszéltem róla és az elvetemült Tolkien-rajongókon kívül MINDENKI eléggé lehúzta, másrészt pedig igencsak valószínűnek tartom, hogy a reggel óta kínzó és az ágyból egyfolytában kiugrasztó macskajaj is ludas a dologban .. Hát igen, előfordul.

És szerintem pont emiatt -hogy konkrétan semmi elvárásom, még épkézláb gondolataim sem voltak- történhetett az, hogy büszkén jelenthetem, tetszett! Persze a Gyűrűk uránál nem jobb, a Hegylakónál sem, sőt, szerintem még a Narniánál sem, de ha úgy vesszük, hogy ez tulajdonképpen az előkészítése az egyszerűen csodálatos Gyűrűk urának, akkor nekem a világon semmi problémám nincs vele. De tényleg.

Sokan azt mondják, hogy szerintük unalmas, de esküszöm, engem úgy lekötött, hogy az utolsó egy órában még az alattomosan fel-felbukkanó hányinger sem jutott eszembe, ami nagy szó! 

Úgyhogy összességében csak pozitívan tudok nyilatkozni róla, bár még mindig fennáll az az opció, hogy mindez megváltozik ha sikerül egyszer full józanul és tökéletes egészségi állapotnak örvendve is megnéznem!

Ja! És hiányoltam a mindig kedves és mindig drága Orlando Bloom-ot .. Azért valljuk be, ez szomorú. 

25

Jan

Pi élete (Life of Pi) 2012

Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de szerintem a Pi élete c. film simán veri az összes többi 2012-ben bemutatott filmet, bár mondjuk az én szerény véleményem szerint az összes valaha bemutatott film között is ott van valahol az első ötben. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az, hogy 1. az abszolút telt ház miatt második sorban eltöltött két óra alatt annyira lekötött és szó szerint elvarázsolt a film, hogy csak a fagyos parkolóban tűnt fel az az eszeveszetten fájdalmas és kínzó görcs, ami a nyakam hátsó részébe fészkelte be magát 2. ugyanez a 3D-s szemüvegek által okozott enyhe (és hangsúlyozottan nem eszeveszett!) hányingerrel.

Az baj, hogy akármikor kezdek beszélni a Pi életéről, és a környezetem bánatára ez mostanában elég gyakran megtörténik, abból mindig egy hosszú, nyálas és drámai elérzékenyülésekkel tarkított monológ kerekedik, amit most igazából eléggé szeretnék elkerülni, de attól félek, hogy még így sem fog teljesen menni ..

Szóval csak annyit szeretnék mondani, hogy ha úgy alakul az élet, és egyszer megtörténik velem az a csoda, hogy rendező vagy akármilyen filmben-közreműködő-személy leszek, ilyen filmekben szeretnék közreműködni, mert szerintem pont erre lettek kitalálva a filmek, a könyvek, a versek, a képek és minden .. Hogy -ha akár csak pár percre vagy órára is, de- megváltoztassa az emberek életét azzal, hogy valami fontosra hívja fel a figyelmet, arra, hogy vannak nehezebb sorsok és fontosabb problémák a mindennapi csetepatéinknál, hogy annyiféle ember létezik a világban, akik mind teljesen különbözően gondolkodnak, és senki sincs bezárva a saját valósága börtönébe, hisz .. Mindig van egy másik lehetőség, egy másik út, ami, még ha lehetetlennek tűnik is, de valamilyen módon mindig járható. 

Szerintem az ebben az egészben a lényeg, hogy amellett, hogy egy film szép, izgalmas vagy szórakoztató, segítsen elindulni egy irányba és észrevenni a lehetőséget arra, hogy lehet máshogy is csinálni a dolgokat, mint ahogy az ember megszokta őket.

Emlékszem, amikor kisebb voltam, minden egyes megnézett film után úgy éreztem, hogy teljesen más ember vagyok, mint előtte, akármit is  jelentett ez abban a pillanatban. De persze ez az érzés évről-évre csökkent, és most már ritkaságszámba megy, ha ez valaha is megtörténik az emberrel. De a Pi élete után igazából beszélni sem volt kedvem, szó szerint a hatása alá kerültem és szerintem ezzel szinte mindenki így volt, aki velem együtt andalgott ki a moziból.

Komolyan emberek, ez a kihagyhatatlan kategória.

24

Jan

The Perks of Being a Wallflower (2012)

Az a helyzet, hogy eleinte nem igazán értettem, hogy hogy a fenébe lehet az, hogy ha egy szuper könyvből készített filmet maga az író rendezi, miért lesz egyrészt ennyire kajla a könyvhöz képest, másrészt pedig miért úgy csinálta meg, hogy a könyv elolvasása nélkül a legfőbb, leglényegesebb részből -azaz a végéből- nem lehet egy büdös szót sem érteni .. De aztán rá kellett döbbennem, mennyire egy hihetetlenül ravasz fickó is ez a Steven Chbosky, hiszen ezzel tulajdonképpen azt érte el, hogy aki szeretné látni (és persze érteni) a Perks of Being a Wallflower filmet, amiben egyébként Emma Watson, Logan Lerman és Ezra Miller tényleg nagyon-nagyon jó, feltétlenül el kell olvasnia előtte a film alapjául szolgáló könyvet. Elég zseniális, nem?

Mellesleg, ezzel kissé zsákutcába is csalta magát. Mivel, ha pl. szerény személyem éppenséggel nem olvasta volna el a regényt, és emiatt nem lettek volna sokkal nagyobb elvárásaim a közelgő filmmel kapcsolatban, valószínűleg sokkal jobban is tetszett volna. Mert igazából tényleg nem volt rossz, sőt, tulajdonképpen kijelenthetjük, hogy nekem igazán tetszett, de sokkal jobban tetszett volna, ha 1. nem olvastam volna a könyvet 2. nem tetszett volna annyira, hogy csak na. Mondjuk lehet, hogy csak az a bajom, hogy pont a kedvenc részemet hagyták ki a filmből .. Azt, amikor Sam tart egy “beszédet” Charlie-nak a barátságról, meg úgy eleve az életről, mielőtt még a végén beütne a krach. Annyira hihetetlenül király az a rész, nem?! És pont azt hagyta ki az az -ugyan minden tiszteletem, de- átkozott Steven Chbosky!!

Szóval, mindenkinek, aki már éppen rászánta magát, hogy megnézze a Perks of Being a Wallflowert, csak annyit tudok tanácsolni, hogy ugyan tuti, hogy a bizonyos szempontból a film rovására fog menni, de előtte mindenképp olvassa el a könyvet, mert úgy sokkal érthetőbb lesz minden! És fordítsatok különös figyelmet Sam bölcs szavaira, mert tényleg nagyon bölcsek!:)

De persze azért a film közben sem szenvedünk túl nagy hiányt a bölcsességekben, pl. szerintem -és ezt most minden irónia nélkül mondom- Bill, a jófej irodalomtanár egyik gyöngyszeme, a “We accept the love we think we deserve.” elég sok embert elgondolkodtatott.:)

23

Jan

Ötéves jegyesség (The Five-Year Engagement) 2012

Szóval az az igazság, hogy én már hihetetlenül régóta (na jó, másfél hónapja) vártam ezt a filmet, egyrészt amiatt, mert nagyon szeretem a benne játszó színészeket, másrészt pedig .. Hát, azt hiszem, csak emiatt.

És ugyan természetesen a “nagyon szeretem” kategóriába Emily Blunt is beletartozik, elsősorban mégiscsak Jason Segelre gondoltam, aki amellett, hogy tényleg szuper színész és szerintem nagyon vicces, sajnos elkövette azt a végzetes hibát, hogy elfogadta az Így jártam anyátokkal-beli Marshall Eriksen szerepét, amiről én csak úgy tudok nyilatkozni, mint a világ legtökéletesebb sorozatának legtökéletesebb karaktere, így innentől kezdve akármilyen ótvar filmekben is fog szerepelni Jason Segel, egyenesen a földi küldetésemnek tekintem, hogy megnézzem az összeset. Ami kissé szomorú, mivel így -többek között- olyan vígjátékokba fogok belefutni, mint az Ötéves jegyesség.

Ezért, hogy ne szaporítsam túl a szót, egy szóban összefoglalnám, hogy mit gondolok róla: unalmas. (Könyörögve kérlek, Marshall, ne haragudj rám, de muszáj volt kimondanom..) Ez az igazság. És elismerem, hogy a vége nagyon cuki lett, sőt, még az eleje is, de a kettő között eltelt  kicsivel több, mint egy óra alatt bárki könnyűszerrel letenne egy emelt fizika érettségit, mert nem igazán akadtak zavaró, vagy esetleg figyelemelterelő tényezők .. 

Jaj, jaj .. Ez nem volt valami szép, így -mivel utálok filmeket lehúzni- lassan el is köszönök, búcsúzóul pedig, csak hogy fájdítsam még egy kicsit a szegény, aranyos Jason Segel szívét, annyit mondanék, hogy ha nem muszáj, vagy ha nem szenvedtek az enyémhez hasonló  fanatizmusban, akkor ne erőltessétek a megnézését .. Na viszlát!:)

22

Jan

Örök lányok (The Banger Sisters) 2002

Őszintén szólva, nem tudom, mikor nevettem utoljára annyit, mint múlt héten, az Örök lányok című igazi remekmű alatt. Tudjátok, van az a nevetés, amikor az ember, miután már majdnem megfulladt és azon kívül persze felöklendezett minden öt percen belül elfogyasztott táplálékformát, már éppen azt hiszi, hogy elült a vihar és már akármit szabadon bejuttathat a szervezetébe, valamilyen különös okból kifolyólag éppen akkor tör rá a legújabb gyilkos roham .. Hát, ez pont ilyen fajta nevetés volt és kiváltó okának csak a fényképnézegetős jelenet tudható be .. Úgy értem, hány olyan film van, ami el tudja hitetni veled, hogy nem csak a szereplők vannak úgy istenesen betépve, hanem te is? Hát, szerintem elég kevés.

Azt hiszem, ha valakinek eddig a pontig nem tetszene a film, (ami hangsúlyozom, már a lehetetlent határait súrolja!) akkor innentől kezdve nem tudom elképzelni, hogy ne imádná.

Szóval, ahogy anyukámmal ültünk a tv előtt és csodálattal figyeltük Goldie Hawn és Susan Sarandon minden egyes megmozdulását, észre kellett vennem, hogy beszélgetés közben Harry Plummert -akit Geoffrey Rush játszik és szintén zseniális- egész végig Barbarossa kapitányként emlegettük .. Tényleg ennyire nem lehet elvonatkoztatni a Karib tenger kalózai szereplőitől?!

Na de mindegy, mindenki szíves figyelmébe ajánlanám a fényképnézegetős jelenet mellett Suzette első látogatását a Kingsley házban, és emellett -csak hogy valami rosszat is mondjak- azt a tényt, hogy olyan elnéző és megbocsátó férfiak, mint Raymond Kingsley, egyszerűen nem léteznek. (bár elképzelhető, hogy ezt is csak amiatt a rémes rosszmájúságom miatt látom így)

Lehet, sőt egészen biztos, hogy ez bénán és közhelyesen hangzik, de mindössze egy szavam van erre a filmre: felemelő.